Csorba Győző

Ízelítő Dunaszekcsőről (Dunafalváról) szóló verseiből
DUNASZEKCSŐ-SZIGET

 

A jégzajlástól megdőlt szilvafa
hézagos árnyékát fűre dobott pokrócomra teríti,
gyöngén fodros a víz.
"Idill"  - mondaná, aki hallja,
de nem idill,
mert a szelid hangon döngő szunyogok
véremből egyre-másra gömbölyítik
apró, piros gyöngyöcskévé sovány potrohukat,
s vadul hadakozom.

Szemközt, a másik parton, mint hibásan
húzott egyenes, hosszú, enyhe domb,
meredekre levágott oldalán
sárga homokfoltok és összevissza
bokrok, szőlőtáblák, borzas gyümölcsfák.
A Duna még a part alatt se loccsan:
lábujjhegyen s lélegzetét egészen visszafojtva
oson.
Túlsó felén, ahol a domb
nézi magát benne, mint lankadatlan,
kopott Nárcisszusz: mély-szürke acél,
innen: szikrázó szín-ezüst.
Kicsiny hajócska hozza és viszi
a széles és korlátos komp-uszályt,
mely barna lovak, foltos ökrök,
magosra fölrakott
szalmás-szekerek sárgán lobogó
képét úsztatja végig a vizen.
Dohog a motor, néha nekidől
mint mérgesített eb. Tücsök zenél,
itt-ott néhány fürdő gyerek sikongat,
túlról és innen szorgos sulykolófák
zöngétlen csattogása versenyez,
s mögöttem ritkás vegyeserdő zúg-zúg. -

Hány éve látom, hallom ezt már!
Gyakran fordult a tájék körülöttem,
s az emberek: szeretteim és nem szeretteim
más-más glédába álltak,
de ez mindig így jött velem
a Mecsek alá, a Tiberis mellé
s távol Sziciliába egyaránt.

Mellettem olvas feleségem,
olvas, nem tudja, mivel bajmolódom:
neki csak néhány-éves emlék,
ami nékem majdnem az élet.

Ó, buzgó voltam és buzgó vagyok
múltunkat egybeszerkeszteni, hogy
ne csak, mint összehajló fák, melyeknek
a törzsük idegen, ne csak
jelenünket s jövőnket éljük együtt,

de megérti-e, megértheti-e,
akárki is, mit mond nekem
a sulykolófák egyhangú zenéje,
a meredekre vágott,
foltokkal ékes domboldal, a víz
acélja és ezüstje, a zajos
tücskök kara, a hátam mögött zúgó
vegyeserdő s e megdőlt szilvafa...

 

  

A DUNÁNÁL

 

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hidat tett rá a nap,
a túlsó parttól eddig, lábomig
arany-vörös hidat.
Homályosul a domb-sor tömbje,
éle keményedik,
hullong az est a nedves völgybe,
lassacskán megtelik.

 

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
mélyében rém lapul,
föl-fölszaggatja csöndes habjait,
jaj, irgalmatlanul;
rettegve nézem: mit takargat?
hoz, vagy visz végzetet? -
Ügyes szellő tölcsért kavargat
a szörnyű sík felett.

 

Már sebeimre pólya készül,
- vajjon eléri-e?
Nagy a Duna, s a szürke mélybül
rémeket vet föl zöld vize,
csapatostul kelnek a rémek,
vérengző, rossz sereg, -
kiönt a Duna, gyors vizének
sodrán halál lebeg.

 

Küldi haza a nap piros
ujja, küldi a dolgos népet,
sok volt-pajtásom ül poros
kocsin, szemén a súlyos élet,
szívében is a súlyos élet,
mind bölcs és mind komoly,
ereikben a szűkös évek
híg mérge bujdokol.

 

Kérni megyek hozzájuk mégis,
magamat kérem el,
temetőjükben nyugszom én is,
bánatuk rajtam is lepel,
erős mellük homályos kripta,
alhat, ki ott lakik,
álmát élő nem háborítja
az ítéletnapig. -

 

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hová sodorta bőre ízét,
hová sodorta gyönge lábait,
szines szoknyája tarka színét,
hol úsznak róla szép virágai?
- A parton ifjú fűz-bokor nőtt,
a habba lógnak vékony ágai,
szemem ringatják, mint a bölcsők.

 

S a hófehér, zajos libák
a töltés friss, smaragd-gyepérül
hová röpültek, mely világ
egében zúgnak? - Tolluk egyre gyérül,
elhull a tolluk mind egy szálig,
elhull a tolluk, mint a hó,
de visszavillognak halálig
az éves-öles sár alól.

 

Őriztük őket fáradatlan,
tarlóba is mentünk velük,
lazult az árny a sikló napban,
kövéredett lapos begyük,
a kukorica súgott-sajgott,
- de bújtunk volna mind a ketten!
ős gyávaság gyeplője tartott,
s dideregtünk a fülledt csendben.

 

Idézzem-e még? - hasztalan már:
régesrég másnak felesége,
ott voltam én is lakodalmán,
s elaludtam a közepébe,
elaludtam, s azóta alszom,
álomként jár csak néha bennem,
meg-meglegyinti csontos arcom,
amint ruhája messzelebben. -

 

Szállt, szállt a por, és hullott az eső,
hol rejtik zsenge-ifjuságom?
a zölden és pirosan serkenő
élet alatt hogyan találom?
Ó, képek és történetek
hideg papiron, forró szájon,
már fulladozom tőletek,
mint levegőtlen, gyilkos tájon!

 

Ki valahonnan messze ment,
messze ment és hosszú időre,
ne akarja a más jelent
a múltra szabni, gyorsan süllyedőre,
ki valahonnan messze ment,
ne térjen oda vissza többet,
aluvó napjai felett
ne túrja föl a sima földet. -

 

Seregek nőttek ellenem
idegen, váratlan sorokban,
szemük kútjában nem lelem
a régi képet, semmilyen horoggal
nem bírom már napfényre hozni:
új szellő fújta hajukat,
más vízben szokták arcuk mosni,
lábukban másak az utak.

 

Múltamba futnék: lehetetlen,
jelenem, jövőm: rettenet,
féregként forgok, tehetetlen,
eke szaladt rám, kivetett, -
zúgjatok mégis, karcsú füzek,
lobogjon fürtötök,
bújtassatok el, drága szűzek,
karjaitok között.

 

Ne hagyjatok elmenni innen,
baljósak a csillagok,
a pusztulást emlékeimben
kövessék szebb napok,
szeretnék végre megnyugodni,
van már, ki rásegít,
ne próbáljak kalandba fogni,
akármi láz hevít.

 

Vagy te vezess, vörös-arany híd,
hol horgadó fejem
puha iszap padjára hajlik,
sár tömi szám, szemem,
hajam hínárként ringatózik,
mellem moszat lepi,
markom síkos habba fogódzik,
mely lágyan fürdeti.

(Dunaszekcső, 1944)  

 

STRANDOLÁS A DUNA MELLETT.

 

A nap perzseli homlokom,
hanyatt fekszem a homokon.
A Duna lábújjhegyre állt
és hallhatatlanul oson.

 

A malmok óriás kerekén
a víz megcsillan; tele fény
csurran le róluk, a lapát
mikor a levegőre ér.

 

Asszonyok mosnak valahol,
a fájuk monoton dalol,
mint őszi eső csöpögés
a sáros földön monoton.

 

Pincéből szólít valaki;
kis pléhdarabkák szavai.
A hang fülemnek idegen,
s az értelmét se hallja ki.

 

Megmérhetetlen magason,
könnyű levegő-fogason
érzem magamat, s a dühös
lángos nap szinte alacsony.

 

- Néhány lépésre hadsereg
vízcsepp egymáson hentereg;
áldott üdítés mindegyik,
de moccanni is restelek.

 

 

A szerző összegyűjtött versei olvashatók az alábbi linken: 

http://mek.oszk.hu/02300/02370/02370.htm#106

Tüskés Tibor írása Csorba Győzőről:

http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/01-03/tuskes.pdf

Csorba Győző: Magamról, verseimről 1977. május

http://www.csorbagyozo.hu/?q=node/693